Orbán ülőháborúja

„A Bizottság érthetően valamilyen nagyobb horderejű, feltehetően nyilvános és hiteles elköteleződést szeretett volna kapni Orbán Viktortól. Bizonyítani kellett volna, hogy véget ér az eddigi gazdasági és politikai kurzus, és az ország nem döngeti folyamatosan az Unió jogi és informális, értékbeli határait. Ennek jegyében szép lassan fokozta a nyomást a magyar kormányon. Először feltételeket támasztott az IMF-kölcsöntárgyalások megkezdéséhez, aztán »magyar üggyé« vont össze három, láthatóan össze nem tartozó kérdést. Ezt meglehetősen hamar követte annak jelzése, hogy ezen túlmenően is felül fogják vizsgálni az eddigi magyar törvénykezési gyakorlat európai megfelelését, és lehetnek még problémák. Majd végül a Bizottság az új költségvetési szigor egyik első kísérleti alanyának tette meg Magyarországot, amit a tagállami kormányokból álló Tanács tulajdonképp a szokásos minimális, nemzetállamok közti »szolidaritási« változtatásokkal, de érdemben az eredeti formájában fogadott el.

A magyar kormány mintha kezdetben még törekedett is volna valamilyen adaptációra. Orbán Viktor megígérte, hogy júniustól »konszolidáció« lesz, és kezdetben igyekezett a jogi fenntartások legjavának eleget tenni. Még a költségvetést is rendszeresen módosítgatták, ahányszor az Unió illetékesei kifejezték kétségeiket a magyar számokat illetően. Azonban ez az álláspont a kezdetektől minimalista volt, és messzemenően nem volt elegendő a bizalmi válság legyűréséhez. Semmi olyan, akár szimbolikus esemény nem történt, ami miatt magatartásbeli változást lehetett volna kiérezni a kormány vonatkozásában. Matolcsy György továbbra is gazdasági miniszter, és amíg a kormányban marad, mindig megvan a lehetőség az unortodox gazdaságpolitikához való visszatérésre. A jegybanki tartalék nem hagyományos felhasználása is napirenden maradt, még ha átmenetileg nem beszéltek is róla annyit. A kodifikációs fronton sem történt legalább egy, nagyobb horderejű visszalépés, amit irreverzibilisnek - persze ez a fogalom is relatív a kétharmad fényében - lehetett volna minősíteni. A magam elemzői szintjén nem hallottam olyan véleményt külföldről, ami ne nevezte volna legalább kétértelműnek a magyar kormány elmúlt időszakban folytatott tevékenységét. Márpedig ha az ember nem kéri meg beszélgetőtársait a téma mellőzésére már a legelején, bizonyosan téma lesz Magyarország és a magyar kormány ügye, függetlenül a tárgyalás témájától.

Érdemes tehát - pusztán reálpolitikai, semleges számvetésként - végiggondolni, hogy milyen lépéseket tehet a Bizottság és az IMF a nyomás további fokozására.”