A legutóbbi szankciós csomag inkább szimbolikus, semmint gyakorlati jelentőséggel bír. Az orosz atomenergiához már senki nem nyúl.
Lassan a mainstream liberális, háborúpárti média sem próbálja titkolni csalódottságát és megdöbbenését az Oroszországgal szemben meghozott egy évnyi szankciócunami hatástalanságát látva. Mindössze néhány hónappal ezelőtt celeb-közgazdászok serege az orosz költségvetés teljes összeomlását vizionálta Sőt, sokan voltak – köztük Bruno Le Maire francia pénzügyminiszter – akik már az első szankciós csomag után merészen kijelentették: Oroszországnak ezzel gyakorlatilag vége.
A háború kitörése óta a minden realitást nélkülöző propaganda által lelkesen mantrázott moszkvai haláltusa csak nem akar bekövetkezni, amikor pedig az IMF nyilvánosságra hozta, hogy 2023-ban az orosz gazdaság 0,3 százalékos növekedést fog produkálni, már tényleg csak az üres, semmitmondó szólamok maradtak arról, hogy a szankciók jók, a szankciók szépek, a szankciók térdre kényszerítik Oroszországot. Nem ártana erről az orosz gazdaságot is tájékoztatni, mert egyelőre úgy tűnik, csak nem akar megfelelni a brüsszeli elvárásoknak.
A nemrégiben elfogadott tizedik szankciós csomagot már érezhetően kevesebb lelkesedéssel állították össze a brüsszeli halljakendek, amelynek elsődleges oka nyilván az, hogy már nem nagyon tudnak mit szankcionálni. Az ötletszegénység a mostani esetben párosult azzal a számukra minden bizonnyal lehangoló ténnyel, hogy bármennyire is követeli tőlük Zelenszkij a orosz nukleáris energia elemeire vonatkozó szankciók elrendelését, a tiltómesterek békén hagyták a területet, tudván, hogy ebben az esetben nem csak Magyarország egyértelmű elutasításával néznének szembe, de az európai nukleáris energiaellátás egy jó részével kezdenének szórakozni.
A csomag tartalma ezért kicsit szellősre sikeredett: nagyjából a kettős felhasználású termékek kereskedelmi korlátozására és pár száz újabb magánszemély, illetve szervezet szankcionálására fókuszált. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de az övék.
Mindez nem akadályozta meg a döntéshozókat, hogy lelkendezve kiabáljanak győzelmet a világba. Az éppen soros svéd elnökség szerint a csomaggal „az eddigi legerősebb és legmesszebbmenő szankciókat vezették be, hogy segítsék Ukrajnát a háború megnyerésében” – ezek szerint maguk is elismerik, hogy a vagyonzárolások, az orosz jegybank külföldi számláinak befagyasztása vagy éppen a gázra és olajra kivetett energiaszankciók eltörpülnek amellett, hogy most megpróbálják megakadályozni a mellszívók és mosógépek fondorlatos kereskedelmét. Ursula von der Leyen pedig – megosztva foga fehérjét a közzel – egyenesen úgy fogalmazott: a csomaggal most aztán „mélyen beleharaptak az orosz gazdaságba”.
Kinek mi a mély.
Pedig időről időre visszatérő téma az orosz nukleáris energiaszektor szankcionálása. Ez azonban sokkal bonyolultabb, mint a szénnel, kőolajjal vagy a földgázzal kapcsolatos tiltások. A pótlása ugyanis nem abból áll, hogy „átugrom a szomszédba, és kötök egy zsíros dúsított urán szerződést a következő 25 évre”.
A Nyugat történelmi energiabiztonsági hibát követett el, amikor – Oroszországgal ellentétben – a hidegháború lezárultával szisztematikusan elkezdte leamortizálni saját atomerőmű-kapacitását. Az EU-ban működő szovjet típusú reaktorok kiváltására vagy nyugati üzemanyagpótlására senki nem is gondolt, így Moszkva szerepe nélkülözhetetlenné vált.
És a mai napig az. Az uniós adatok szerint 2021-ben a Roszatom látja el uránnal az uniós erőművek 20 százalékát, a karbantartási munkáknak és cserejavításoknak pedig negyedét. Globális szinten Oroszország tavaly milliárdos kereskedelmet bonyolított le a nukleáris export területén, ami természetesen elenyészőnek tűnhet például a csak az EU által fizetett, háború előtti 88 milliárd eurós olajügyletekhez képest, de egyrészt jól jelzi az orosz nukleáris piac nélkülözhetetlenségét, másrészt mutatja, miért folytatja nagy lépésekkel Moszkva nukleáris piacának bővítését világszerte. Mert kikerülhetetlen.
Az EU-s, orosz technológiát használó tagállamok némelyike (Bulgária és Csehország) minden igyekezetével azon van, hogy megszabaduljon a moszkvai függőségtől, mások, mint Magyarország, Szlovákia és abszurd módon a mélyen háborúpárti Finnország a háború óta erősítették Moszkvával a nukleáris kereskedelmet. Bár kényelmes dolog lehet Daniel Freund szellemi magasságaiba zuhanva ismét Magyarországot vádolni azzal, hogy a szankciós politika kerékkötőjeként Oroszország szekerét tolja, valójában az öt említett ország egyike sem tudja jelenleg nélkülözni az orosz nukleáris ipar termékeit. De ha ez nem lenne elég, tessenek vitatkozni Franciaországgal is, amely Európa atomhatalmaként alapból ostobaságnak tartja a nukleáris szankciós ötletelést.
Párizs nem csak elméleti, hanem gyakorlati síkon is elutasítja a szankcionálást, hiszen gyümölcsöző nukleáris kereskedelmi kapcsolatokat ápol Moszkvával. Ennek részét képezi az újrahasznosított urán beszerzése is, amelynek leállítása és kiváltása több mint tíz évbe telne, egyszerűen azért, mert ehhez a folyamathoz egyedül Oroszországban biztosított a szükséges technológia. Ott van az a nem elhanyagolható apróság is, hogy az orosz nukleáris ipar tevékenyen részt vesz az európai kutatás-fejlesztő programokban is. A világ legnagyobb kísérleti magfúziós reaktorához (a projektben 35 ország vesz részt), amely szintén Franciaországban létesül, a Roszatom szállít nélkülözhetetlen alkatrészeket.
Arra több szakértő rámutatott, hogy az EU területén 18 olyan orosz tervezésű reaktor található, amelyekre gyakorlatilag a leállás várna, ha bárki komolyan gondolkodna az orosz atomenergia tiltásán. Ahogy egy brüsszeli diplomata fogalmazott a Politicónak: „a nukleáris szektor szankcionálásának vitája már azelőtt eldőlt, hogy elkezdődött volna”. Az orosz gyártmányú üzemanyag pótlására léteznek ugyan törekvések Bulgária és Csehország részéről, akik az USA üdvöskéjétől, az igen kétes eredményeket produkáló Westinghouse-tól próbálnak nukleáris erőművekhez üzemanyagot beszerezni, ám az évekbe telhet az engedélyezési eljárások miatt.
Azzal a ténnyel még a szankciók lelkes hívei sem nagyon tudnak mit kezdeni, hogy az urándúsítás terén hihetetlenül szűkös globális kapacitás (igen, még az USA erőműveinek is bőségesen szállít Oroszország) egyszerűen pótolhatatlanná teszi az orosz nukleáris ipart. A Roszatom leváltása legalább egy évtizedet venne igénybe, egy ilyen folyamat elindítása azonban nyilvánvaló energiabiztonsági öngyilkosság lenne.
A függőben lévő projektek befejezéséhez sem csak a magyar kormány ragaszkodik. Szlovákiában éppen a múlt hónap elején adtak át új, orosz tervezésű reaktort, amelyhez Oroszország minimum 2026-ig szállít üzemanyagot. Igaz, a szlovákokat senki nem bírálja ezért, nem kiabálják feléjük, hogy ezzel is Putyin háborús gépezetét hizlalják, mert ezek a kifejezések kifejezetten annak a Magyarországnak vannak fenntartva, amely a Roszatommal (nem a napokban) kötött szerződések alapján a paksi bővítéssel igyekszik megteremteni stabil lábakon álló energiabiztonságát. Pedig az, hogy ebben a kérdésben nem hajlandó kompromisszumra, legalább annyira logikus és normális, mint Franciaország lobbija az atomenergia minél intenzívebb használata mellett.
Ahogyan arra Brüsszelben is rájöttek, semmi értelme nincs tehát a szankció erőltetésének, hiszen annyi országnak kellett volna mentességet adni alóla, hogy az teljesen okafogyottá tenné a kezdeményezést. Ami a tizedik csomagot illeti: a mainstream narratíva minden erőszakossága ellenére talán minden eddiginél nyilvánvalóbbá tette, mennyire nem beszélhetünk konszenzusos megoldásokról sem európai, sem globális szinten. Ha lesz tizenegyedik csomag, és von der Leyen még mélyebbet akar harapni, előtte felkereshetne egy jó orvost. A nagy harapdálásban a tizediknél ugyanis csúnyán beletörött a foga. Persze ettől még mondhatja, hogy a Kremlnek ez jobban fájt. Csak ne nevessen közben. A lyukak mást mesélnek.
Nyitókép: Valeria Mongelli / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP
A berlini kabinet tudta, hogy az atomerőművek leállítása rossz ötlet, mégis megtették. Most pedig állítják, hogy a Cicero magazin ferdít.
Az Európai Bizottság elnökének megkopott varázsáról ír publicisztikájában a The Economist.
Gombamód szaporodnak az ukrán fegyvergyárak, ám a kívülről aranybányának tűnő vállalkozások napi gondokkal küszködnek. A legfőbb ellenség a bürokrácia és az alulfinanszírozás.
Csaknem 600 millió eurót adnak az ukránoknak. Csak úgy.
A Politico már a mostani bizottsági elnök lehetséges utódait veszi sorra.
Nem, nem a háború. És még a klímaváltozás sem.
A német kancellár szerint „Montenegró rohamléptekkel törekszik a tárgyalási fejezetek lezárására az EU-val”.
A francia államfő a Grand Palais-ban tett látogatásakor, kevesebb mint száz nappal az olimpiai játékok kezdete előtt, garantálta, hogy a francia kormány által befektetett 2 milliárd dollár megtérül, és az olimpián nem jelennek majd meg „fehér elefántok”.
